Ha tudni akarod az igazat…

Azt hiszem, egyik olvasómnak sem kell bemutatnom J. D. Salinger bestsellerének főszereplőjét. Holden Caulfield a helyét nem találó, útkereső kamasz megtestesítője.

Főszereplőnk és egyben a regény elbeszélője, nehezen megérthető tinédzser. A történet legelején már azt is megtudjuk róla, hogy a negyedik iskolájából csapják ki, s szülei mit sem tudnak róla, társaival és tanáraival nem jön ki jól, kevés olyan dolgot sorolhatnánk fel, ami a szívéhez közel áll. Rosszul tanul, s ez az egyik oka, hogy újból iskolát kell váltani. A másik az, hogy sehol nem érzi jól magát, legfőképpen emberek közt. Ezért úgy dönt, hamarabb megy haza, mint kellene, s ezzel elkezdődik háromnapos kalandja a nagyvárosban.

Mikor már útra készen álltam, megvoltak a táskáim, meg minden, megálltam egy percre a lépcső tetején, és még egyszer végignéztem azon az átkozott folyosón. Majdnem elbőgtem magamat. Nem tudom, miért. Felvettem a piros szarvasölő sapkám, az ellenzőjét hátracsaptam, ahogy szoktam, aztán elüvöltöttem magam teljes torokból: – Aludjatok csak, hülyék! – Fogadni mernék, felvertem minden hülye állatot azon a folyosón. Aztán elhúztam a csíkot. Valamelyik balfácán elszórta a földimogyoró héját a lépcsőn, majd kitörtem a nyakam

Csak úgy, mint a mesékben, Holden három napot tölt el bolyongva, hontalanul a nagyvárosban. Nincs senkije akivel beszélhetne, senki, aki megérthetné. Az emberek, akikkel érintkezésbe lép, eleinte megfelelőnek bizonyulnak a kaland végrehajtásában, ám minden egyes “találkozás” után rá kell jönnie, hogy hazug emberek veszik körül. (Gondoljunk csak a liftes emberre, aki lányt ajánl neki, mégis be akarja csapni.) Holden megpróbál felnőttként viselkedni -csak úgy, mint a többi fiatal az ő korában- ez mégis hiábavaló kísérletnek bizonyul. Minden egyes csalódás után, megpróbál újra reménykedni: haza nem mehet, bármennyire is szeretne a húgával találkozni, nem akarja, hogy a szülei rájöjjenek, mi is történt az iskolában és ezért a város különböző pontjain keresi a megoldást (park, múzeum).

Ha amerikai regényt olvasok, valahogy mindig megcsap a közömbösség, a tárgyiasság szele. Azok az amerikai írók, akiktől eddig olvastam, mégis el tudták érni nálam, hogy átérezzem a szereplők életét, akármennyire is objektív volt a nézőpont. Ennél a könyvnél azonban valahogy sosem tudtam beleélni magam Holden szerepébe, s ehhez rengeteg mozzanat hozzájárult: A világ, amelybe belelépünk, épp most heveri ki a háborús traumáit, ezért ez a világ érzéketlen, közönyös, s bármennyire is próbálja elhinni az ellenkezőjét főszereplőnk, mindannyiszor kudarcra van ítélve. Hiába bizonygatja saját magáról is az ellenkezőjét, valamiért furcsa légkör lengi körül: Caulfield frusztrált, hangulatingadozásai vannak, állandóan magát hibáztatja az öccse halála miatt, akivel nem törődött eléggé, s akivel nem foglalkozott eleget. Az egész világot hibáztatja saját sikertelenségéért.

A másik, s számomra a legfontosabb elidegenítő effektus ez a mondat:

Állatian tudok hazudni, ilyet még életedben nem láttál. Rémes.

Hogyan higgyük el mindezt – a new yorki bolyongást, a hotelt, a bárt – ha tudjuk róla, hogy ennyire jól hazudik. Ezt pedig a cselekmény is elhiteti velünk, hisz olvashatjuk Holden elképesztő történeteit saját magáról, az iskolákról, a családról, a világról. Főszereplőnk ragaszkodik a hazugságokhoz, a mesékhez, csakúgy, mint a gyermekkorához – retteg attól, hogy egyszer ő is felnő és beleolvad ebbe a közönyös világba. Ez azért is fontos, mert Holden – én úgy vélem – valamennyire elhiszi magáról, hogy mennyire érett, bölcs gondolkodású, és hogy mennyire világa felett áll. Egy pillanatig, miután felkereste húgát, azt a személyt, aki segíthetne neki, azt hisszük, sikerül Holdennek. De ahogy ő csalódott –számtalanszor – az emberekben, az olvasónak is kell: ezt a történetet egy ideggyógyintézetből meséli el nekünk.

Csak valami olyat kell mondani, amit senki se ért, és akkor mindenki megteszi, amit az ember akar.

Az íróról

Jerome David Salinger 1919. január 1-jén New Yorkban, zsidó származású, kereskedő családban. Manhattanben nevelkedett, ám nyugtalan gyerek lévén, katonai iskolába küldték. Az iskolát hamar elhagyta, Európába ment, ahol a húsfeldolgozást tanulmányozta, ám egy idő után, elhatározta, hogy más utat keres az érvényesülésre. Egyetemi éveit New Yorkban, és a Columbián töltötte. Megnősülése után, a második világháború kitörésével európai hadszíntereken harcolt és részt vett a normandiai partraszállásban. Leszerelése után elvált, színházi lapot szerkesztett, háborúban átélt borzalmakat soha nem írta meg. Első igazi áttörését az Ilyenkor harap a banánhal című műve hozta meg, de hamar visszavonult a nyilvánosság elől. Az 1951-ben megjelent Zabhegyező után, kultikus figurává vált. 1965 után már nem publikált, menekült a világ elől, szobájába zárkózva élt. 2010-ben hunyt el. (forrás:cultura.hu)