A hazugságot avatják világrenddé

Babits Mihály: Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.

A Franz Kafka A per c. regényét olvasva jutott Babits verse az eszembe. Pontosan kifejezi azt a nyomasztó, fullasztó légkört, ami a cselekményt jellemzi. Valahogy már Jozef K. letartóztatásakor sem tudjuk elfogadni ezeket a körülményeket, s ahogy a történetben haladunk tovább, egyre inkább idegenedünk el ettől a (vagy a való) világtól.

Szokatlan világ az, ahol Jozef K pere elindul és még szokatlanabb ahol véget ér. K először nem akarja elhinni, hogy milyen eljárás is folyik ellene, éppen ezért jobbnak is látja, ha nem avatkozik bele. De látva a lassú haladást, a feketeséget mindenhol, a hosszú sorokban dolgozó ügyvédeket a padláson, mégis úgy dönt, hogy ügyvédet fogad, majd pedig saját maga veszi kezébe az intézést. Soha nem tudjuk meg, miért is indítottak ellene eljárást. A regény végén azonban K elfogadja azt, amit mi képtelenek vagyunk:
elfogadja a világot olyannak, amilyen, a sorsát, a per kimenetelét, ami természetesen nem lehet más, mint csak halál.