Majd ő megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway.
A mai bejegyzés címében szereplő idézetet egyaránt megtaláljuk Virginia Woolf Mrs. Dalloway és Michael Cunningham Az órák című regényében. Azonban nem Virginia Woolfról lesz szó, hanem Cunningham megindító és gondolkodásra késztető regényéről.
A szerzőről
Michael Cunningham amerikai író, esszéista, fordító, 1952-ben született Cincinettiben. A Stanford Egyetemen végzett, a nyolcvanas évek kezdetétől jelennek meg írásai különböző folyóiratokban. Első kötete 1984-ben jelenik meg, ezt követi az Otthon a világ végén 1990-ben, a könyvből Michael Mayer készít filmet. A Virginia Woolf hatására készült, igazi világsikert hozó Az órák 1998-ban jelenik meg, majd 2002-ben ebből is film készül, Meryl Streeppel, Nicole Kidmannel, Julianne Moore-ral a főbb szerepekben. A Pulitzer- és Faulkner-díjas szerző Greenich Villiage-ben él, a Columbia Egyetemen pedig írást oktat. (forrrás: Lévay Balázs: Bestseller)
Fiatalnak érezte magát, ugyanakkor végtelen időt érzett maga mögött.
A könyv olvasásakor észrevehetjük, mennyire jelentős Virginia Woolf hatása. Olyannyira, hogy nemcsak az író meghatározó olvasmányai egyike a Mrs. Dalloway, de Az órák egyik főszereplője Virginia Woolf maga. A Mrs. Dalloway Woolf egyik legismertebb regénye, ami 1925-ben jelent meg angol nyelven. A főszereplő, Mrs. Clarissa Dalloway, középkorú nő, aki Londonban él, és a cselekmény kezdetekor épp estélyt rendez. A regényben jelentős szerepet kap az idő múlása, folytonossága, mégis Mrs. Dalloway alakja a legfontosabb: londoni sétája alkalmával végiggondolja eddigi életét, rendszerez és összegez. Akár Joyce Ulyssesével is párhuzamba állíthatnánk, ám míg Joyce végtelen tudatfolyam-áramlatával egyfolytában elkalandozik, addig Woolf nem engedi ezt meg nekünk és görcsösen kapaszkodunk Clarissához.
Ahogyan Cunningham is kapaszkodik főszereplőihez és azok gondolataihoz. A cselekmény fontossága jelentéktelen, szinte csak a lelki, belső vívódásokra kell figyelnünk. Én mégsem éreztem ezeket a gondolatokat túl kiműveltnek, túl filozofikusnak. Talán azért, mert a regény alakjai hétköznapi helyzetekben elevenednek meg előttünk, olyan egyszerűséggel, mintha csak a szomszédban élnének.
Három nő, három kor, három dimenzió. Mindhárman élik a maguk életét, és a könyv által kiragadott egy nap alatt, mindhárman rájönnek, mennyire nyomorúságos és szánalmas az életük. Gondolatok ezrei cikáznak fejeikben, a halál csábítja őket, de nem siklanak el a női problémák felett sem. De mégis mi köti őket egyáltalán össze?
Mrs. Woolf
Cunningham súlyos kezdéssel indít: a meghasonlott, megöregedett, kissé meg is őrült Virginia Woolf követ rak a kabátja zsebébe és belefullad a folyóba. Haláltusája a víz mélyén, hínárok közt lebegve játszódik le, egészen addig amíg az ár egy idő után már nem viszi tovább, s egy híd oszlopánál rakja le az élettelen, légies testet. A második világháború kirobbanásakor járunk, amikor Virginia úgy dönt öngyilkos lesz. Néhány fejezettel később mégis “egészségesen, élettel teli” látjuk Virginiát: richmondi otthonukban, reggel, éppen írni próbál. Megtudjuk, hogy borzalmas fejfájás gyötri időnként, hogy nem jön ki jól a személyzettel, s hogy a férje, Leonard a legfőbb támasza. Elkezdi írni a Mrs. Dallowayt.
Mrs. Brown
Laura Brown éppen a Mrs. Dallowayt olvassa reggel hétkor, mikor bepillantunk életébe. Második gyermekét várja a háborús hős férjétől, aki feltétlen odaadással szereti. Ő, a könyvmoly, azonban képtelen azonosulni a jó háziasszony szerepével. Egy olyan maszkot erőltet magára, amivel, azt hiszi, mindenki elégedett. Ő azonban egyáltalán nem elégedett életével: a torta, amit a férje szülinapjára süt, nem sikerül, a fiával képtelen együtt lenni a férje nélkül, és legszívesebben visszafeküdne olvasni.
Mrs. Dalloway
Clarrissa Vaughn legjobb barátjától, a beteg írótól, Richard-tól kapja a Mrs. Dalloway nevet. A másságát nyíltan felvállaló, new yorki nő, kiegyensúlyozottan éli életét. Elhatározza, hogy partit ad Richard tiszteletére, aki nívós életműdíjat kap. Clarissa reggeli sétája közben az élet dolgain filozofál. Úgy tűnik, nincs megelégedve , mégis akárhányszor felmerül benne, hogy mi mindent kellett volna másképp csinálnia a múltban, meggyőzi magát arról, hogy így jó, ahogy most van.
Láthatjuk, hogy a három nőt leginkább csak Mrs. Dalloway köti össze. Mégis rengeteg apróságot felfedezhetünk, ami párhuzamba állítja őket. Clarissa reggel a virágboltban sárga rózsát vásárol Richardnak, Laura szintén sárga rózsát kap férjétől, és amikor Virginia vendégül látja nővérét és annak gyermekeit, a kicsik sárga rózsákkal díszített fűágyra helyeznek egy halott fekete madarat. Nem csak a hétköznapi jelenetek, az önmagukat megvalósítani, megkeresni vágyó, céltalanul bolyongó nők képei okozzák a három idősík közötti átjárást. A homoszexualitás, nem csak Clarissa életében és köreiben elevenedik meg, hanem jelen van Laura és Kitty, a barátnő, valamint Virginia és Vanessa, a nővér csókjában is. Ezek, az életcéljukat kétségbeesetten kereső alakok, az egész életüket megkérdőjelezik. Mi lett volna akkor, ha Clarissa inkább Richardot választja élettársául? Mi lett volna akkor, ha Laura sosem megy hozzá a háborúból élve, és sikeresen hazatért férfihoz? Mi lett volna akkor ha Virginia kilép életéből és megszökik? Cunningham szereplői olyanok, mint a szellemek: testük és lelkük teljesen független, számukra a jelen csak egy átmenet a múlt és jövő között.
valaki másnak, a tébolyodott költőnek, a látomások emberének kell meghalni
Amikor Virginia Woolf elkezdi írni a Mrs. Dallowayt-t azon tűnődik, hogy főszereplőjének meg kell halnia. Okait még nem tudja, viszont biztos benne, hogy meg fog halni. Egy kis idő elteltével azonban rájön, hogy mégsem ő, hanem egy ismerős, egy jó barát fogja életét veszteni. A halál talán elégtételt adna mindhárom szereplőnek, de Woolfon kívül, egyiknek sincs bátorsága ahhoz, hogy önmaguk vessenek véget életüknek. Valahogy az olvasónak is be kell látnia, hogy nem mindig szabad elmenekülni, néha bele kell törődnünk és el kell fogadnunk sorsunkat, bármennyire is nyomorúságos.
A cselekmény csupán egy napot ölel fel, mégis úgy érezzük, mintha sokkal lassabban telne az idő, mintha mindent bele akarna sűríteni egy nap leforgásába. Talán Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamával is összekapcsolhatnánk, ahol az idő múlása jelentéktelen a cselekmény történéseihez képest, mégis mindig ott lebeg felettünk, a háttérből figyel és fenyeget. Az órák szereplői is hasonlóan érezhetnek, amikor számot vesznek életükről, amikor megpróbálnak rájönni, mivel pazarolták el eddigi életüket és mit változtathatnának meg rajta örökre.