Mediterrán szürkeség
Parasztbecsület / Bajazzók
Erkel Színház
2016.04.27.
A 2014/2015-ös évadban tűzte műsorára az Operaház Pietro Mascagni és Ruggiero Leoncavallo klasszikusait, a Parasztbecsületet és a Bajazzókat. Az új rendezés, mely Georges Delnon nevéhez fűződik, egy igencsak félresikerült Parasztbecsületet és egy elfogadható Bajazzókat állít színpadra. Az sem véletlen, hogy a verista operákat az Operaház csupán egy évad erejéig játszotta, majd áthelyezte őket a felújított Erkel Színházba. Az előadást látva nyilvánvalóvá válik, hogy Madeleine Schleich és Delnon operarendezésének színpadképei koránt sem idézik egy szicíliai kisváros hangulatát, a házakként megépített, mozgatható, gurítható elemek, pedig egyáltalán nem hasonlítanak egy olasz falu napsütötte otthonaira. Sokkal inkább egy koszos, sötét sikátor érzését keltik a nézőben, melyet a függönyök és az elhomályosított színpad mindinkább erősít.
A Parasztbecsületet 1890-ben mutatta be a Gustave Mahler vezette magyar Operaház, akinek Mascagni darabjának színrevitele volt az egyik legjelentősebb főzeneigazgatói tette. [1] Mahler elsők között fedezte fel az opera értékeit, így Budapesten játszották először Olaszországon kívül. Habár az akkori kritika hűvösen fogadta, a közönség azonnal a verista mű hatása alá került.
Ruggiero Leoncavallo
Érdemes körüljárni, hogy a szakma fogadtatása ellenére, miért futott évekig hatalmas sikerrel az Operaház színpadán Mascagni operája. Sokan úgy gondolják, hogy a Parasztbecsület új irányt adott az opera fejlődésének. Nem romantikus hősök, se nem fennkölt fél- és egész istenek ágálnak a színpadon, hanem valódi hús-vér emberek, a nép egyszerű gyermekei, mindennapi indulatok hordozói. Ez a tárgykör és ez a környezet természetesen egészen új zenei nyelvezetet is követelt, amit ettől kezdve – az irodalmi naturalizmussal párhuzamba állítva - verizmusnak neveznek. [2] Ez a zenei irányzat a 19. század utolsó és a 20. század első két évtizedében vált jellegzetessé. Leginkább Olaszországban lett népszerű, de más nemzetiségű zeneszerzőket is megihletett ez a kompozíciós technika. Az elnevezése az olasz verismo szóból ered. Mascagni mellett, legismertebb képviselője Puccini és Leoncavallo. [3] A köztudatba Luigi Capuana szicíliai származású író vezette be, aki színházi kritikáiban bírálta a fellengzős, pátoszos színházi gyakorlatot, a romantikus modorosságot, ami gátolja a valóság megismerését és ábrázolását. A verizmus tipikusan olasz jelenség, az írók a vidék, a parasztság felé fordultak. Központi témájukként elsősorban a déli tartományok nyomorának ábrázolását választották. [4]
Giovanni Verga Szicília legtehetségesebb, népi származású költőegyénisége „Cavalleria rusticana” címmel saját novelláját dramatizálta. A Parasztbecsület librettóját e drámából alkotta meg Giovanni Targioni-Tozzetti és Guido Menasci. Meglehetős hűséggel követik az eredeti dráma fonalát, de a cselekmény hely- és időbeli sűrítésével, valamint számos mellékszereplő elhagyásával fokozzák a feszültséget, a dráma sodrását.
Amint Mascagni értesült a Sonzogno cég pályázatáról, azonnal félbeszakította egy korábban megkezdett operáját, s hozzálátott az új munkához. A Verga-féle színmű már régen foglalkoztatta képzeletét, így annak megzenésítése mellett döntött. Mivel a pályázat kiírása egyfelvonásos operáról szólt, az eredeti két felvonást a később híressé vált „Intermezzo” közbeiktatásával egy felvonássá vonta össze.
Az Erkel Színház Parasztbecsülete ötletes és figyelemfelkeltő képpel indul, egy (élő) lovat és lovasát látjuk a színpadon. Ennek funkciója talán csak annyi, hogy az opera főszereplője Turridu (Kamen Chanev) lovász, – habár az Operák könyve szerint egyszerű parasztlegény – aki éppen Lolának ad szerenádot. A nyitójelenetekben felelevenedik egy olasz falu főtere, a cselekmény ideje is jelzésértékű, az opera húsvétkor játszódik.
A jelenetváltásokat segítik a néha kissé ügyetlenül mozgatott színpadi elemek, melyek egyik jelenetről a másikra helyezik át a hangsúlyt, egyszer még a falu főterén járunk, másszor meg Lucia, Turridu anyja, vagy Lola házában. A rendezés egyik hiányossága számomra, hogy Delnon a húsvéti kórus nagy jelenetét nem viszi be egy templomba, hanem a két nő – Lucia és Santuzza – előtt vonul el a tömeg. Valószínűleg ebbe a letisztult, koszos színpadképbe nem illett volna bele egy templom, a néző számára viszont egybemosódhatott a két tér, a nőké és az ünneplő tömegé, ami így kevésbé patetikus és emelkedett hangulatú.
Az előadás egyik gyengesége volt Kamen Chanev Turridu-alakítása. Kissé hiteltelennek és érzelemmentesnek tűnt, ugyanis nem a hősszerelmes, a csábító figurájaként tűnt fel, hanem egy egyszerű, hétköznapi férfiként. A szerelmi háromszög, illetve négyszög, egyik (hangilag) legerősebb pontja volt Lukács Gyöngyi (Santuzza), valamint Szegedi Csaba (Alfio). Kálnay Zsófia Lolája pedig inkább egy könnyűvérű prostituáltra hasonlított, vörös jelmeze tökéletes kontrasztban állt Santuzza fekete ruhájával.
Az opera cselekményének ideje meghatározhatatlan maradt, habár az eredeti mű a tizenkilencedik század végén játszódott, Delnon rendezése semleges maradt. A díszlet független midenféle kortól, a jelmezek pedig az ötvenes-hatvanas évek divatát idézték fel. Ezt nem róhatjuk fel a rendezésnek, Mascagni operája bármikor és bárhol játszódhatna, a verizmus jellegzetessége ez, hiszen hétköznapi sorsokat és történeteket állít színpadra.
2015-ben a Salzburgi Húsvéti Fesztiválon mutatták be a Cavalleria Rusticana-t Philip Stölz rendezésében. [5] Az előadás színtelen, fekete-fehér jelmezek és díszletek állnak a sematikus világ szolgálatában, a szereplők semmivel nem tűnnek ki a kórusból, beleolvadnak környezetükbe, a szenvedélyt és a színeket csakis a zenében találjuk, a Mascagni muzsikája lehel életet a színpadi világba. Számomra ez az előadás, még ha csupán csak videón láttam, sokkal inkább volt szenvedélyes és magával ragadó, mint az Erkel szürke és élettelen előadása.
Három évvel a Parasztbecsület viharos sikere után, 1893-ban mutatta be a fővárosi Operaház a Bajazzókat. Ma már elképzelhetetlen lenne a két darab külön, de mivel mindkettő operát teltházzal játszotta a színház, nem érte volna meg őket együtt műsorra tűzni. Leoncavallo zenéjét a verizmus tipikus képviselőjének tekinti a zenetörténet. Stílusa az irodalmi naturalizmushoz csatlakozva, tudatosan fordult el a romantika hitelét vesztett és lejáratott pátoszától, a mindennapi élet eseményeit keresi, nyers, elemi indulatok és érzelmek valósághű ábrázolására törekszik.
Ugyanakkor nem csak a zenei stílus, a verizmus, köti össze a két darabot, hanem azok tartalma és, tematikája is. A Bajazzók hasonlóan a Parasztbecsülethez, egy szerelmi négyszöget, féltékenységet, hűtlenséget és gyilkosságot jelenít meg. Egyaránt állíthatók párhuzamba és egymás ellentéteinek is érthetjük a két operát: a Parasztbecsület hűtlen szereplője férfi, a Bajazzóké pedig nő. Az áruló mindkét előadásban a féltékeny, reménytelen szerelmes, a visszautasított fél, de itt is különbözik a nemük, Santuzza női alak, Tonio pedig férfi.
A szöveg valóban megtörtént eseményen alapszik, sőt Leoncavallo maga is jelen volt azon az előadáson, amelyen a véres jelenet lejátszódott.
Arra a pályázatra, amelyen a Parasztbecsület vitte el a pálmát, Leoncavallo is benyújtotta operáját. Mivel azonban a kiírás egyfelvonásos dalműre vonatkozott, ezért a zsűri nem foglalkozott a Bajazzókkal. Ám a Sonzogno cég felfigyelt az új operára, s a verseny után két évvel 1892-ben előadatta a milánói Scala színpadán. [6]
A sötét tónusú épületek a Bajazzókban is a színpadon maradtak, de szerencsésen a háttérbe szorultak. A színpadkép középpontjában egy lovas szekér állt, mellyel a vándorszínészek csoportja érkezett a faluba. A kocsin sokkal színesebb, ötletesebb kellékeket látunk, a jelmezek csillogóak, Nedda kék, csillámos ruhája majdnem minden jelenet középpontjában szerepelt, de Tonio finálé-beli világító gallérja is figyelemfelkeltő volt. De hasonlóan vidám hangulatot keltett a kocsi fölött kifüggesztett, színes égősor is.
Az operának mintegy keretet ad, hogy Tonio prológjával indul a cselekmény, s a híres „…ez lenne a komédia vége…” mondat is az ő szájából hangzik el. Chanev ebben az operában, Canio szerepében, számomra sokkal hitelesebbnek tűnt, hangszíne és alkata inkább illett a felszarvazott férj szerepéhez. A csábítót, Silvio-t alakító Haja Zsolt ugyanakkor kissé vértelen volt, nehezen lehetett elhinni neki, hogy valóban meghal szerelméért.
Az eredeti darab második felvonását a „színház a színházban”, vagyis a vándorszínészek műsora alkotta. A hűtlen Nedda és szerelme, Silvio a szökésről való beszélgetését kihallgatja a féltékeny és bosszúszomjas Tonio, aki mindent elárul a férjnek. A színmű, amelyet a kis társulat előad, egy feleség és szeretőjének a légyottjáról szól.
Az Erkel színpadán egy több méteres, teraszhoz hasonlító, magas színpadon láthatjuk a színészeket, a közönséget alakító kórus, pedig számomra érthetetlenül a nézőtér felé ülve, kifordított nyakkal nézte az előadást. Nyilvánvaló, hogy az opera e része minden rendezésnek kihívást jelent, a teraszos megoldás valószínűleg csupán azoknak kedvezett, akik az erkélyen vagy a páholyokban ültek.
A nápolyi opera 2011-es rendezésének megtekintésekor[7] döbbentem rá, hogy a Delnon darabja, még hogyha újításokat is hoz a rendezésben vagy a díszletben, inkább marad régies, mint modern darab. A nápolyi előadás sem túloz a díszletet vagy a jelmezeket érintően, itt a kórus tagjai szerepelnek bohócokként –vándorszínészekként – és maguk a főszereplők pedig egyszerű, civil ruhákban lépnek színre. A nápolyi darab másik különlegessége, hogy a Neddát alakító énekesnő, sötétbőrű. A díszletet csupán egy festett függöny alkotja, színpadi elemekként táncosnőket használnak, a bohócoknak öltöztetett kórus pedig végig jelen van a színpadon.
Felróhatnánk Delnonnak, hogy próbálkozásai a modernség irányába megbuktak, viszont az Erkel színpadán valószínűleg nem állták volna meg a helyüket. Én ugyanakkor ennek tudom be a díszlet egyszerűségét és koszosságát. Ahogy már a kritika első bekezdésében is utaltam rá, Delnon Parasztbecsülete koránt sem hozta a hozzá fűzött elvárásokat, az opera vége pedig kissé drámaiatlannak hatott: a mű egyik legizgalmasabb jelenete lett volna Turiddu és Alfio párbaja, de ezt a rendezés nem láttatja, egy mondattal, Turiddu halálának kikiáltásával zárja a darabot.
Ezzel szemben a Bajazzók fináléja az opera csúcspontjával, Canio gyilkosságával, valamint Tonio végszavával fejeződik be.
Az Erkel Színház két operás estéje a Bajazzók megható és szenvedélyes fináléjával mégiscsak pozitívan zárult, a rendezés hiányosságai és negatívumai ellenére Mascagni és Leoncavallo zenéje kárpótolta a nézőket, s a szólisták alakításai is többé-kevésbé vitathatatlanok. Chanev a színtelen Turiddu szólamai után, Canio szerepében - hangilag is - remekelt. Egyértelmű, hogy az operák sikerét a magánénekeseknek köszönheti a színház, s habár a katarzis elmaradt, egy kellemes, nyugodt estét tölthettünk el az Erkelben.
[1] http://caruso.blog.hu/2014/09/22/parasztbecsulet_es_bajazzok_az_operaban_kulon_utakon
[2] Till Géza: Opera
[3] https://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=4&cad=rja&uact=8&ved=0ahUKEwijpLnUgNfMAhXGFywKHdeHBa4QFggsMAM&url=http%3A%2F%2Fwww.mzmsz.hu%2Fdokumentumok%2F2015%2FOpera2%2FII_fordulo_uj_szovegek%2F05_A_verizmus.doc&usg=AFQjCNGDeDM3Uooq7NVuZlt3RvJL_6XxTg&sig2=asIkqddFDNkoaQdPln9Hdg
[4] http://www.antikregiseg.hu/fogalomtar/verizmus.php
[5] https://www.youtube.com/watch?v=j3uGfg2Hteg
[6] Till Géza: Opera
[7]https://www.youtube.com/watch?v=NfQjsKKmdEY