De tudni róla, és valóban meglátni, egészen különböző dolog volt.
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem, Magvető, Budapest, 2018
2013, nyári, forró hajnal. Lente Bálint egy darab sporttáskával indul el Debrecenbe, hogy mielőtt találkozna gyermekkori barátjával Tubával, meglátogassa édesanyját. Lente Bálint - Krusovszky regényének főszereplője - online újságíró, valahol a húszas évei végén jár. Egy hosszú, barátnőjével való veszekedés után dönt úgy, hogy elhagyja egy időre a fővárost és szülővárosába, Hajdúvágásra indul, egykori osztálytársa esküvőre.
Odalent, a társasház udvarán egy szomszéd lépcsőházbeli férfi épp egy Daciát próbált elkeseredetten beindítani. Majdnem minden reggel megküzdöttek egymással, és ő majdnem mindig végignézte a viadalt ember és gép között, a konyhaablakban dohányozva. Aznap úgy tűnt, a gép áll nyerésre.
Habár a cselekmény keretét Bálint válságidőszakának elbeszélése adja, Krusovszky az 1980-as évekbe kalauzol bennünket, mégpedig a hajdúvágási tüdőszanatórium hétköznapjaiba. A csernobili katasztrófa épphogy megtörtént, szellőztetni sem szabad, a vastüdőkben élő betegek pedig mozdulatlanul élik eseménytelen életüket. Itt, a tüdőkórházban ismerkedünk meg a fiatal, figyelmes és tapintatos ápolóval, és annak betegével, a légzésbénult Aszalóssal. A beteg utolsó kívánságaként, az ápoló segítségével magnóra veszik emlékeinek elbeszélését, kezdve a második világháborúval egészen az 1956-os eseményekig.
Bálint problémája - menekülés, otthontalanság - egy egész generáció problémája, tehetetlensége pedig egy egész generáció tehetetlensége. Ám Krusovszky regénye bőven túlmutat ezek ábrázolásán. A cselekményben fontos szerepet kap kollektív társadalmi emlékezet, a történelem hamisítása és az elhallgatás kérdésének körüljárása, kezdve az 1956-os zsidó progromtól és lincseléstől, a szoborállítási hagyományokon át, egészen a műemlékvédelemig. Mindeközben a háttérben zajlik a kortárs magyar valóság, a menekültkérdéssel és a független újságírás ellehetetlenítésével.