Van egy ország

Erdős Virág verse

(egy népszavazás margójára)

van egy ország
ahol lakom
semmi ágán
lógó
flakon
van egy város
ahol élek
ahány test épp
annyi
lélek
ahány lélek
annyi
lom is
utcára tett
fájdalom is
itt egy kiságy
ja de
édi
ott egy ülve
alvó
déd
kibelezett
öreg szekrény
arcokat befutó
repkény
bontott ajtó
kilincs nélkül
földönfutók
bilincs nélkül
áll a posztos
mint a nádszál
bokáig lerohadt
lábszár
itt egy szép könyv
ott egy labda
ez még bor de
ez már
abda
nem az összes
csak a nagyja
aki tűri
aki hagyja
aki tűrte
aki hagyta
nem az összes
csak a nagyja
vasárnap volt
ahogy mindig
felöltöztek
ahogy illik
csupa dolgos
derék polgár
egy se ruszin
egy se
bolgár
olyan szépek
hogy az csuhaj
egyik bérlő
másik
tulaj
kitűnőre
szerepeltek
álmukban sem
szemeteltek
nem engedték
hosszú
lére
elindultak a mi-
sére
kukákat se
borogattak
kutyákat se
kurogattak
mise után
leszavaztak
bezabáltak
be is basztak
pöri volt tán
isler is
jóllakott az
isten is
nem az összes
csak a nagyja
aki tűrte
aki hagyta
aki tűri
aki hagyja
nem az összes
csak a nagyja
rajtam is múlt
rajtam múlt
tegnap kezdő-
dött a múlt
elkezdődött
vége van
borzalom és
béke van
semmi ágán
lógó
flakon
van egy ország
ahol
lakom
nevezd nevén
szolgáld
vakon
ma még bölcső
ma már
vagon

Mondd, mit érlel

József Attila verse

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél;
ültetne krumplit harmadába
s nincs szabad föld egy kapa se,
s csomókban hull a hajaszála
s nem veszi észre maga se?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek öt holdja terem;
lompos tyúkja kárál a torsra
s gondjai fészke a verem;
s igája nem zörög, sem ökre
nem bőg elnyújtva - nincs neki -
s mélyéről párolog a bögre,
ha kis családját eteti?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki maga él, maga keres;
levesének nincs sava-borsa,
hitelt nem ád a fűszeres;
egy tört széke van, hogy begyújtson,
repedt kályháján macska ül,
ritmust lóbál az ajtókulcson,
néz, néz, s lefekszik egyedül?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki családjáért dolgozik;
veszekszenek, kié a torzsa,
és csak a nagy lány néz mozit;
a nő mindíg mos - lucsok holtja -
szájíze mint a főzelék
s a szigor a lámpát ha eloltja,
csend fülel, motoz a setét?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki a gyár körül őgyeleg;
helyén a kapszlit nő kapdossa
s elfakult fejű kisgyerek;
s a palánkon hiába néz át,
hiába cipel kosarat,
szatyrot, - ha elalszik, fölrázzák
s lebukik, hogyha fosztogat?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki sót mér, krumplit, kenyeret,
hozomra, újságpapirosba
s nem söpri le a mérleget;
s ritkás fény közt morogva rámol
- az adó hosszú, nagy a bér -
s mi haszna sincs, hiába számol
többet a petróleumért?

S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol;
felesége a padlót mossa
s ő másolás után lohol;
neve, ha van, csak áruvédjegy,
mint akármely mosóporé,
s élete, ha van élte még egy,
a proletár utókoré?!

1932. január

  

Páva, sziget, bokor

Szabó Magda verse

Nincs a kincsed. Jól elástad. Mélyre ástad. Félve ástad.
Ó, be jó, hogy megtalálták, elrabolták, nincs veled.
Mid maradt meg? Szórd szemétre. Jön a szél és szertehordja,
elkavarja sárba, porba, osztja, fosztja, nem leled.
Kid maradt meg? Fogd marokra. Összeroppan gyönge torka,
egy sikoly, vagy egy sikoly sem – holtan meg sem ismered.
Lélek? Itt? Neked? Mi végre? Sárt hajítasz messzi égre,
fúrd fejed a messziségbe, állj magad és élj magad.
Híd, folyódra? Jobb a csolnak. Álmos fűzek ráhajolnak
pödri ösvény sárga sodra, megszeret és elragad.
Dobd az árba puszta melled. Volt világod és szerelmed?
Volt sziget és sárga bokra, s bokrok alján páva szólt?
Holt a páva, tört a szárnya, szigeted befúlt az árba,
mért taposnál régi sárba? Él az élő, holt a holt.
Futni még? A csúcsra jutni? Táncba állni, tőrbe bukni?
Lenge lángként hajladozni, hogyha rádlehel a vágy?
Nincs erőd. Ne is legyen már. Ingoványra mért üvegvár?
Üvegvárba tört harang mért? Mért legyen, ha nincs tovább?
Állj magad és élj magadba. Bámulj éjbe, virradatba,
és ha járják balga táncuk boldogok és ostobák,
hallgatózz az éjszakába. Valahol most gyújt a láva,
valahol most csóva lobban valakinek homlokán.
Mártsd az éjbe hűvös arcod. Nincs se harcod, se kudarcod,
s fújja-fújja messzi sípját puha száján a magány.

ajándék, mellyel meglepem…

Az idei karácsony sajnos friss bejegyzés nélkül telt el, szinte csak verseket posztoltam. Most viszont úgy gondoltam, ha már ilyen jeles nap a mai, születésnapom alkalmából készítek egy köszöntést. Mi más lehetne terítéken, mint a legismertebb születésnapi vers, amelyből szinte minden magyar ember idézni tud, József Attila Születésnapomra című alkotása (Itt elolvasható). Mégsem szerettem volna csupán a verset, esetleg egy elemzését közzétenni, így két, számomra igen kedves kortárs költő, Varró Dániel és Tóth Krisztina parafázisának, reflektálásainak összehasonlítását készítettem el.

Varró Dániel Harminckét éves múltam és Tóth Krisztina Porhó című verseit választottam. Habár mindkét költőnek több átirata is készült József Attila költeményéből, ez a kettő talán könnyebben értelmezhető a befogadók számára.
Mindhárom mű egyfajta létösszegzés, a születésnapos költő  - természetesen a 32 éves - a múlt felé fordul, hogy sorra vegye, mi az amit eddig elért az életében, mi az ami hiányzik, mire büszke. A két kortárs vers közös vonása, hogy mindketten meglepetten veszik tudomásul életük éveinek növekedését, szinte váratlanul éri őket az évforduló újabb pillanata (“Csak ámulok, hogy jé, nekem/ félig lefolyt az életem”; “De ért már más is, mint e sokk”).
Egyfajta leltárként is tekinthetnénk a verseket – gondoljunk csak Kosztolányi Dezső Van már kenyerem, borom is van kezdetű művére. Kosztolányihoz hasonlóan mindkét versben megjelenik a család, a gyermek, mint a leltár egyik fontos alkotóeleme. De nem csak feltűnik, hanem humoros, kedveskedő szövegkörnyezetben helyezik el mindketten. (“Van már nejem, van kisfiam,/ s jut asztalomra kifli, jam”; “sőt, egy bocsom is van (de szép!),/ beszélni is kezd majd ez év/ telén”) Nem csak a családot, de a költészetet is mindketten ugyanolyan fontosnak.
A versek hiába összegeznek, mindkettő bizonytalan a leltárkészítésben: vajon érdemes e mindezt számba venni, megemlékezni róla? Mindketten kérdésekkel fejezik ki határozatlanságukat. (“létösszegeznem illenék/ emitt./ De mit?”; “egyszercsak majd megérkezem/ s ittlétemet/ átlátom ott ?!”)

A két vers azonban ellenkező időszemléletet mutat: míg Varró a múltba, Tóth a jövő felé kacsintgat. (“Hogy jaj, a múlt pár passzusát/ nem költhetem már basszus át, /alap/
a lap,”; “mélyén mi ülepszik, mi lesz,/ így fog eltelni, élni ez?”).
Nagyon fontos és szemléltethető különbség a költemények között, hogy míg az Önfelköszöntő költemény (Varró Dániel verse) leltározása konkrét, megfogható tárgyakat, tulajdonokat vesz latba, addig Tóth Krisztina az elvont dolgok irányába fordul el, a gyermekén kívül például a költészetét tartja eredménynek. (“hová gomolygott nyomtalan,/ és ugyan hol, ha nyoma van,/ szivek,/ szavak”).
Az művek ellentétei közül még kiemelendő a versek formája és ritmusa: habár mindkettő a József Attila-féle formát követi, tehát a versszak utolsó két szavát helyezi rímpárba, Varró Dani költeménye sokkal inkább követi az eredetit, míg Tóth Krisztina meg-megtöri a ritmust és a versszakok utolsó szavai a következő sorok kezdőszavaivá válnak.

Természetesen nem csak e két költő készített reflektálást. Ha valaki kedvet kapott, hogy többet is elolvasson, annak ajánlom Lackfi János Születésnapotokra, Kovács András Ferenc Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium!, valamint Szőcs Géza Születésnapomra című verseket.