Sárszegi életképek

Hosszú volt a válás és nehéz. Sokáig nem indult a vonat. Az ilyen vicinálisok túlbuzgóak, eleinte megrémítenek, hogy mindjárt tovarobognak, és neki is zökkennek nagy dérrel-durral, de aztán a legutolsó percben mindig akad valami rettenetes baj. Éppen elég idejük maradt a búcsúzkodásra. Mindent elmondhattak, amit akartak, és ki is fogytak a szóból. Az öregek fölszárították könnyeiket, álldogáltak, szerették volna, ha vége szakad az elnyújtott jelenetnek.
– Meg ne fázz – szólt anya aggódva – ebben a pokoli melegben.
De ez nem jelentett semmit. Mindig ezt mondta az anyja: télen, tavasszal, ősszel és nyáron.
– A kulacsban ott a víz – figyelmeztette még egyszer apa. – Ne igyál hideg vizet.
– És ne egyél sárgadinnyét. Ne egyél uborkasalátát. Pacsirta, ne egyél, a világért se egyél.
A vonat rémülten füttyentett, amitől mind a hárman összerázkódtak. De még mindig nem indult.

Kosztolányi Dezső Pacsirta című regénye

Már jó ideje nem jelent meg a blogon olvasmány-beszámoló, ráadásul tegnap volt Kosztolányi születésének 130. évfordulója, így ez a mai nem csupán egy egyszerű  értekezés, hanem tisztelgés az író életműve előtt.

A regény helyszíne, Sárszeg, egy poros kis város, saját tragédiával. A település olyan, mintha megragadt volna az időben, nem fejlődne tovább, polgárai nem tudnak előrejutni, a ‘sárban’ lépkednek és képtelenek kiugrani.
Ebből a lehúzó környezetből utazik el Pacsirta a rokonaihoz egy teljes hétre. Szülei kísérik ki az állomásra, s a regény végén ugyanitt látjuk őket viszont.  Látszólag egy átlagos család áll a peronon, mégis kissé abszurdnak tűnik, hogy a szülők mennyire várják már a vonat indulását. Lányuk nélküli, “új" életük azzal kezdődik, hogy hazaérve az Apa becsavarja a villanykörtét, világosságot hozva boldogtalan, szürke otthonukba. Az elkövetkezendő napokban étterembe járnak, az Apa régóta nem látott barátaival töltik az időt, sőt még színházba is elmennek. Mindezek olyan tevékenységek és helyek, melyeket Pacsirta ellenzett volna, ők pedig, hogy megszabaduljanak a lelkiismeret furdalástól, a lányuk emlékétől is megpróbálnak megszabadulni.

A Pacsirta főszereplőire általában úgy gondolnak, mint akik képtelenek megfelelő kinyilatkozásokat tenni, mindig eltitkolnak valamit, nem tudnak jól kommunikálni. Ezzel nem teljesen értek egyet. Valóban képtelenek kommunikálni egymással, viszont a ki nem mondott szavaknak olyan erejük van, hogy mindhárman jól ismerik a másik álláspontját, szavak nélkül is értik egymás reakcióit, tetteit.

Az olvasó számára egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy a Apa és Anya tudják és szégyellik azt, hogy Pacsirta nem szép lány. Kissé önző módon nem járnak vele sehova, nem mutatkoznak hárman, félnek attól, hogy kigúnyolnák őket. Magukra vállalják a boldogtalan szülők szerepét, és csalódottan veszik tudomásul, hogy lányukat soha nem fogják feleségül venni, így Czifra Gézát, az egykori vőlégényjelöltet büntetik, őt hibáztatják.

Kosztolányi, ahogyan a többi művében, itt is képek és színek kavalkádját sorakoztatja fel: számomra az egyik legfontosabb és legnyilvánvalóbb motívum a vonat, a galamb és a kalitka volt. Pacsirta a könyv kezdetén lehetőséget kap arra, hogy elhagyja szüleit és az otthonát, ám a nagybácsiéknál sem érzi jól magát. Kénytelen visszatérni, ekkor egy galambot hoz magával díszes kalitkában.
A szerző az együttérzés és a szánalom érzéseit keveri össze olvasóiban: nehéz eldönteni, hogy ki iránt szánakozzunk és kit sajnáljunk igazán. Esetleg a szülőket, akik lányuk elutazásával visszakapták régi, önfeledt életüket, vagy Pacsirtát, a csúnyácska lányt, akinek az élete meghasonlott és örökké ebben a helyzetben kell élnie?

Semmit sem csinálnánk. Mindent megtettünk.
Mindent megtettünk, gondolta az asszony, mindent, ami embertől telt, mindent elszenvedtünk.

Kosztolányi Dezső

Költő, író, műfordító, hírlapíró.

Alapvetően lírai alkatú, stílusú. Költészete egységbe foglalja a kor számos gondolati formáját (dekadencia, halálkultusz) és stílusirányát (impresszionizmus, szecesszió). Kiemelkedik A szegény kisgyermek panaszai (1910) versciklusa, valamint életművének lezárásaként a Számadás (1935) kötete. Hírlapírói tevékenységén túl a XX. századi széppróza egyik meghatározó alakja. Művészetének esztétikai vonása a lázadás (Édes Anna, 1926-os regénye), a játék (Esti Kornél-novellák, 1933), a lélektaniság (Nero, a véres költő, regény, 1922), a képiség. Az árulás társadalmi mondanivalóját kifejtő Nero után számos remekművet ír, így az Aranysárkány (1925) vagy a Pacsirta (1924) regényeit.

forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/index2.htm