Ti valamennyien az elveszett nemzedékhez tartoztok.

A fiesta valóban megkezdődött. Egy hétig tartott éjjel-nappal. Egy hétig tartott a tánc, az ivás, az ordítozás. Ami e héten történt, csak a fiesta alatt történhetett meg. Végül már minden teljesen valószínűtlennek hatott, s úgy tetszett semminek sem lehet semmilyen következménye. Következményekkel törődni képtelen dolognak tetszett a fiesta alatt. A fiesta egész tartalma alatt az embernek az volt az érzése, még a legcsöndesebb pillanatokban is, hogy kiabálnia kell, ha azt akarja hogy, meghallják. Ez volt az érzése minden cselekedetével kapcsolatban is. Ez volt a fiesta, ez tartott hét napig.

Hemingway első regénye, a Fiesta, 1926-ban nem sokkal az első világháború után jelent meg. A regény az amerikai író egyik legfontosabb alkotása, melyben olyan kulcsmotívumok kapnak szerepet, melyek az életmű későbbi alkotásait is meghatározzák (bátorság, barátság, szerelem, férfiasság - verekedés, bikaviadal, kiábrándultság).

A Fiesta szereplői mind a világháború túlélői, olyan amerikaiak, akik céltalanul, alkoholmámorban bolyongnak a világban, távol hazájuktól. Hemingway az első világháborúban az amerikai Vöröskereszt mentősorfőrjeként vett részt. 1918-ban megsebesült, hazatérése után a Toronto Star párizsi tudósítója lett, itt születtek meg első szépirodalmi alkotásai is.

Nem személyekről, hanem egy egész nemzedékről szól. A háború utáni, eszmény és cél nélküli generációt Gertrude Stein „elveszett nemzedéknek” nevezte: ők voltak azok az ameriaki írók, akiket a háborút követően, hazájukba visszatérve nem hősként fogadtak, hanem fenntartásokkal. Európába telepedtek át, itt akartak értelmet találni életüknek.

A regény szemben áll azzal az amerikai felfogással, mely a pénzt és a hasznot tekinti az egyetlen értéknek, Hemingway a helytállás kultikus tiszteletét és a halállal mérkőző bátorságot helyezi az erkölcsi rendszer középpontjába. Jake, a főszereplő - aki a narrátor is - hemingway-i pozitív hős mintalakja: bátor, gyakorlatias, őszinte és természetes.

A cselekmény a Párizsban összeverődött társaság (1 nő, 4 férfi) Pamplonába utazását beszéli el. A célt vesztett szereplők a fiesta alatt még inkább elveszettnek tűnnek: az óriási tömegben gyakran tévesztik egymást szem elől, verekedésbe és konfliktusba bonyolódnak, napjaik másról sem szólnak, csak  kávézókban és bárokban való üldögélésről.

Hemingway ezzel az alkotásával a 20. századi próza stílusát is megváltoztatta: újszerűsége nem csak abban rejlik, hogy egy olyan regényt írt, mely hatásvadász fordulatok nélkül is működik, hanem olyan nyelvezetet alkotott meg, mely a korábbi hangnemmel ellentétben, naturalista, tárgyilagos és nyers.

— Robert — mondtam —, nem használ az sem, ha az ember elutazik. Azt is kipróbáltam már. Azzal, hogy egyik helyről a másikra szaladsz, még nem szabadulsz meg önmagadtól. Nincs semmi értelme.

(forrás: enciklopedia.fazekas, cultura.hu, irodalmijelen, moly)

 

Szaporázd -kiáltottad, ez volt az utolsó hívás

Grecsó Krisztián írása forrás

Azt sem tudom, mikor írtam le utoljára egy tisztességes, de legalábbis egy alázatos magyar mondatot kézzel, Péter. Töltőtollal, ahogy te mindig, ahogy te az egész éteri életművedet róttad. És most körmölök egy szlovén manzárdszoba csendjében, alig látok a könnyektől, nem is ismerem már a saját betűimet, nem értem, hogy mik ezek a vonalak, kaparások, áthúzások itt miattad, hogy mit akar ez a szenvedő, általad mássá lett magyar nyelv ezen a napon, amikor magára hagytad.

Nem erről volt szó, ha szabad ezt így. Öröklét volt ígérve, és úgy tudtam, nekem minden emlékem, érzékszervem, olvasmányélményem azt mondta, hogy te vagy – és veled van még más is, egy megmosolygott, lesajnált ügy, ami nélküled tényleg olyan kisszerű. És most bocsánatot is kérek, mert ezért nagyon dühös lennék, de te nem tudod, milyen nélküled – szóval mi lesz a magyar irodalommal? Péter, ne haragudjál, de mi lesz velünk?

Gyarmati Fanni írja ezt a Napló első kötetében, amikor megtudja, beteg Babits. Mi lesz velünk? Mit akar, mit keres ezután a nyelv, a tekergő, enfarkába harapó magyar mondat, hogy neveti ki magát, mi több, mit tud a nemzet ezután eleganciáról, nagyvonalúságról, öniróniáról?

Megmosolyognád ezt az ömlengést, jól van, édesem, mondanád, és még hozzátennél valamit, egy utánozhatatlan, semmibe pazarló félmondatot, és akkor megint elszégyellném magam, mint annyiszor melletted: a nagyság nem törődi önmagát. Mert tudja, hogy az egész csak föladat, tömegvonzás, meló.

Két éve Horvátországban olvastam a Kardozós változatot. Néha felnéztem a tengerre, hogy érti-e. Őt is ki lehet nevetni. Soha annyi önfeledt, megindult, szép fricskát nem olvastam. Mit akarsz, világ?, nevettem veled, az elmúlás is csak egy baki. Ki lehet radírozni.

És…

Ne haragudj, Péter, de nem lehet. Illetve nem úgy. Hanem akkor mégis úgy van, mint a Márk-változatban: nézi az ember a vályogfalon Krisztust, és nem felel. Mert nincs Isten, és ez ijesztő. Kimondva is, némán is.

Nagyon bírnád ezt a helyet. Éppen megérkeztünk Judittal, igen, átadom neki kézcsókod, a lovak mellett pálinkával kínáltak, és akkor csörgött a telefon.

Kinéztem a szőlőkre, „nem is árt, nem is használ” – jutott eszembe a Harmonia nagy jelenete, az egri püspök züllött unokaöccse mondta ezt, amikor részegen megáldotta a szőlőben dolgozó napszámosokat.

A múlt héten beszéltünk utoljára, azt kérdezted, mit szóltak a könyvheti beszédemhez abban a vidéki városban, ahol az ünnepen botladoztam. Még mindig tudtad, láttad, mi zajlik, a saját ereid már feladták, de te még mindig pumpáltad, éltetted a magyar irodalmat. Olyan elhaló volt a hangod – Istenem –, és akkor elmeséltem, hogy a megyei elvtárs búcsúzóul azt mondta, „nem ilyen beszédet rendeltünk”. Erre majdnem kiabáltál, aztán meg hirtelen kinevettél, hiszen rosszul áll az osztályharc.

Tudod, most már mindegy, legyen úgy, hogy eljöttél meglátogatni a mamámat, ahogy veled meg Gittával annyiszor terveztük.

És ha engedi a nélküled árva magyar mondat, akkor én szeretnék úgy emlékezni rád, ahogy rohanunk át a kölni reptéren. Eltelt az idő, mert ajándékot vettél a feleségemnek, és még innunk is kellett egy pohár sört, én egy vodkát is rád erőltettem, és akkor bemondták, „last call – utolsó hívás –, Herr Esterhazy und Herr Greszko”. Rám nevettél, itt ne hagyd a sört, mondtad, úriember üres pohárral távozik, aztán szaladtunk át a várón, neked lobogott az a gyönyörű hajad – szaporázd, kiáltottad, ez volt az utolsó hívás.