A próza olyan, mint az ablak, a költészet pedig, mint a tükör.

A mai, költészet napi bejegyzésben azokat a verseket olvashatjátok, melyek a legnépszerűbbek voltak a blog elmúlt 6 évében, abc sorrendbe rendezve.

Erdős Virág: van egy ország

(egy népszavazás margójára)

olyan szépek
hogy az csuhaj
egyik bérlő
másik
tulaj
kitűnőre
szerepeltek
álmukban sem
szemeteltek
nem engedték
hosszú
lére
elindultak a mi-
sére
kukákat se
borogattak
kutyákat se
kurogattak
mise után
leszavaztak
bezabáltak
be is basztak
pöri volt tán
isler is
jóllakott az
isten is
nem az összes
csak a nagyja
aki tűrte
aki hagyta
aki tűri
aki hagyja
nem az összes
csak a nagyja
rajtam is múlt
rajtam múlt
tegnap kezdő-
dött a múlt
elkezdődött
vége van
borzalom és
béke van
semmi ágán
lógó
flakon
van egy ország
ahol
lakom
nevezd nevén
szolgáld
vakon
ma még bölcső
ma már
vagon

van egy ország
ahol lakom
semmi ágán
lógó
flakon
van egy város
ahol élek
ahány test épp
annyi
lélek
ahány lélek
annyi
lom is
utcára tett
fájdalom is
itt egy kiságy
ja de
édi
ott egy ülve
alvó
déd
kibelezett
öreg szekrény
arcokat befutó
repkény
bontott ajtó
kilincs nélkül
földönfutók
bilincs nélkül
áll a posztos
mint a nádszál
bokáig lerohadt
lábszár
itt egy szép könyv
ott egy labda
ez még bor de
ez már
abda
nem az összes
csak a nagyja
aki tűri
aki hagyja
aki tűrte
aki hagyta
nem az összes
csak a nagyja
vasárnap volt
ahogy mindig
felöltöztek
ahogy illik
csupa dolgos
derék polgár
egy se ruszin
egy se
bolgár


Petri György: Hogy elérjek napsütötte sávig

Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

Pilinszky János: Verés

Most elviselhető.
Most másra gondolok.
Most semmi sincs.
Most én vagyok.
Most minden van.
Most tűrhetetlen.
Most pedig, most és egyedűl,
itt és most, végképp egyedűl
csak te meg én.

Kemény Zsófi: Metró

Egyszer úgyis összefuttok, 
ha nem most,
hát tíz év múlva nyáron,
ezt nem úszod meg,
a metróban mindig
hűvös őszi szél fúj,
a tábla kérdez, hogy mégis merre,
te döntesz, persze rosszul,
bár a bérleted talán nem is lenne
érvényes a jó irányba,
átmetrózod a rég lejárt telet,
szenvedsz, de úgyis hiába,
mert az ébredő tavaszban
mindenképp boldog leszel,
küzdhetsz ellene, falat kaparhatsz,
sírhatsz is, de megérzed azt a levegőt
és boldog leszel, te szerencsétlen,
te boldogtalan.


Szabó Magda: Páva, sziget, bokor

Nincs a kincsed. Jól elástad. Mélyre ástad. Félve ástad.
Ó, be jó, hogy megtalálták, elrabolták, nincs veled.
Mid maradt meg? Szórd szemétre. Jön a szél és szertehordja,
elkavarja sárba, porba, osztja, fosztja, nem leled.
Kid maradt meg? Fogd marokra. Összeroppan gyönge torka,
egy sikoly, vagy egy sikoly sem – holtan meg sem ismered.
Lélek? Itt? Neked? Mi végre? Sárt hajítasz messzi égre,
fúrd fejed a messziségbe, állj magad és élj magad.
Híd, folyódra? Jobb a csolnak. Álmos fűzek ráhajolnak
pödri ösvény sárga sodra, megszeret és elragad.
Dobd az árba puszta melled. Volt világod és szerelmed?
Volt sziget és sárga bokra, s bokrok alján páva szólt?
Holt a páva, tört a szárnya, szigeted befúlt az árba,
mért taposnál régi sárba? Él az élő, holt a holt.
Futni még? A csúcsra jutni? Táncba állni, tőrbe bukni?
Lenge lángként hajladozni, hogyha rádlehel a vágy?
Nincs erőd. Ne is legyen már. Ingoványra mért üvegvár?
Üvegvárba tört harang mért? Mért legyen, ha nincs tovább?
Állj magad és élj magadba. Bámulj éjbe, virradatba,
és ha járják balga táncuk boldogok és ostobák,
hallgatózz az éjszakába. Valahol most gyújt a láva,
valahol most csóva lobban valakinek homlokán.
Mártsd az éjbe hűvös arcod. Nincs se harcod, se kudarcod,
s fújja-fújja messzi sípját puha száján a magány.


Závada Péter: Mész

 hús » öl » rög

Escape (4)

Nedves tenyereim közé szorítom a tömlőt,
mint dudás a sertés húgyhólyagját. Legyen
mérték a nyomás, és ha a tömlő végzi el
a szélkamra dolgát, a vágyak térfogata,
akár a levegőé. Csak elképzelni tudtam,
milyen a kényeztetés, és csak ami nem történt meg,
az lehet a sóvárgás záloga. De az epekedés
nem bűn volt, csupán hamis ígéret, én pedig
már jó ideje egy halott szeretetét kérem számon
az élőkön. A csigalépcsőn kettesével veszem
a fokokat, mintha csak azokra az évekre
emlékeznék, amikre rá is léptem. De lesz-e
mire nosztalgiával visszagondolni, ha már
nem a tömlő áttetsző hártyáján keresztül nézlek,
mikor minden, ami nem képzelt bőrből van,
elernyed? A kilépés parancsát tanultam meg,
az apa igazságát ismerem, enyém az árulás előjoga.
Ez hasít belém, mikor az ajtó előtt állok: csillogó
rézgomb a remegés markában. Hiszen még
abban sem vagyok biztos, hogy a veszteség
fenyegetése vagy a vágytalanság bűntudata
kínoz-e minden ölelés mögött. De az öl
éppen gondoskodásával tesz szemérmessé,
mert a gyász törvénye előbbre való a testnél.

Tóth Krisztina: Somnivore

Szeretkezés alatt a téli utca
szemed mögött kigyúló lámpasor
és a járdát a fény befutja
állni egy ház előtt, ahol

Nagy a hideg a kutyák se ugatnak
nézel a hóba a fagyott pisifoltra
és próbálod a csikket beledobni
ha eltalálom most mi lenne hogyha

Elmondanám hogy nem bírlak szeretni
hogy sose bírtam senkit igazából
Ha most bemennék nem történne semmi
mert mindig ott egy utca ott a máshol

Hogy évek óta nem tudok aludni
ebben a testben senki kézzel
ha simogatja sem tudja lehunyni
benti szemem a hóba néz fel

Ha becsöngetnék csak mert éppen arra
jártam leülnék semmi újság
Ha kinyitnám a szemem belehullana
a szemedből az összes szomorúság -