vannak dolgok, amiket nem szabad az életben látni

Tóth Krisztina: Pixel, Magvető 2011

Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és a jelen szétfeslő rétegeit. És miden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.

Legtöbbünknek a pixelekről a képpontok jutnak eszébe, azok, melyeket egy-egy képet alkotva, felnagyítva apró, homályos négyzetekként láthatunk. Tóth Krisztina kötete is pixelekből épült, jelentéktelennek tűnő, mégis sorsfordító élettörténetekből. Pixelekként foghatjuk fel a fejezeteket, de akár a szereplőket, vagy a történéseket is. Majd ahogy a felnagyított kép pixelei kirajzolódnak, úgy tűnik fel az olvasás folyamán, hogy ezek az apró képek, a kiragadott élethelyzetek egy hálózatot, egy nagyobb képet, egy kerek történetet alkotnak.

A pixeleket viszont egy teljes képként is nézhetjük, egy kép, mely, mint egy fotós, kiemel a történetből vagy a szereplők életéből egy helyzetet, megjeleníti a megállított időt, majd ezt is további pixelekre bontja.
Ezeket a (fény)képeket olvassuk, ezeket a véletlenszerűen megválasztott pillanatokat. Az írónő olyan hétköznapi környezetben és normák között láttatja szereplőit, melyekről igen ritkán esik szó a könyvekben. Hétköznapi, bármelyikünket érintő problémákat dolgoz fel, melyekkel a rohanó világban alig szembesülünk.

A szereplők súlyos gondokkal küzdenek, mindannyiuk élete küszködéssel telik, van aki feloldozást nyer, viszont akad olyan is, aki megreked az időben. Észrevehető, hogy bármennyire is hétköznapiak az események, a háttérben mindig a váratlan motoszkál, és néha olyan kiszámíthatatlan a cselekmény, mint maga az élet. A pixelek nem csupán együtt alkotnak egységet, hanem külön külön is: mindegyik kiragadott képnek saját története van, mely az adott fejezettel indul és még a következő előtt lezáródik.

A fejezetek a test különböző részeinek nevét kapták címként, szerveket és végtagokat. Minden egyes történet középpontjában egy testrész áll. Így nem csak a pixelek állnak  össze, hanem a fejezetek is, hisz a kötet egy - női és férfi - emberi test alakját ölti magára.

A kötet olvasásakor számomra a leginkább szembetűnő a narrátor ridegsége, kívülállóssága volt, még akkor is, ha sokszor kiszól, megszólítja az olvasót. Egy, a történeteket elmesélő elbeszélővel találjuk magunkat szemben, akinek hitelességében nem feltétlenül bízhatunk meg. Erős naturalista képeket használ, a cselekményt pedig nem szépíti.

Tóth Krisztina első kötete 1989-ben jelent meg Őszi kabátlobogás címmel. Hat évvel később jelent meg A beszélgetés fonala című kötete, majd a Párizsban töltött évei után, 1996-ban megjelent a Látogatás kötet, mely kortárs francia költészeti antológia. A Radnóti Miklós emlékérem mellett, Graves-díjat, Déry Tibor jutalmat és többek között József Attila-díjat is kapott. 2001-ben jelent meg válogatott verseit tartalmazó Porhó kötet, 2003-ban pedig a kisgyermekeknek szánt, Londoni mackók címet viselő verseskötete. Legújabb regénye, az Akvárium 2013-ban jelent meg.

forrás: tothkrisztina.hu